Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2010. november 20.
IX. évfolyam 11. szám
Könyvajánló
Tchaikovsky
I. Hegedűverseny
II. tétel
G. Koertner hegedű,
Werner Radtke vezényel
Bamberg Philharmonic
Most aztán minden lépést megmérni!
és minden irányt meglatolni!
Most csak ilyen imperatívuszok teremnek
számodra. Alig is beszélhetsz másképp,
mint ilyen csikorgóan. Kalodához
parancsok és tilalmak illenek.
Kibúvót keresni mondatokkal?
És sokértelmű, hajlékony mozdulatokkal? Ugyan!
,,Ez itt a legszűkebbre szabott
                   / ütemek és mozdulatok / színtere.”
Te mondád, hajdanán.
De ez a – no: legyen egy jó perced –
„költi” kijelentés még magasan lebegett
– ifjonti kegyetlenségével is – félredugott tárgya fölött.
Most – megint – magad gyakorolhatsz.
Egy tagod vagy hány? Ki győzné számba venni?
Kinyújtva, megfeszítve, elkülönítve, kipreparálva –
s már az igekötő is visszarögzült önmagába.
Mint nappalod, éjjeled, testíved,
                                           kiterjedésed, gondolatod.
S átszögezetten? Reménykedni talán?
Mert oly kisszerű,
ha lépvesszőre szállt madárhoz hasonlítod magad?
Vergődik, csupa kavargás, csapkodás.
igékből csupa szárnyaszegett főnév,
fölöslegessé vált szárnyak – halálgyakorlat.
Te még bízvást csökkenhetsz tovább.
Te még békakirályfi is lehetsz éberálmaidban...
de félre a derűt! Démonibb mesét nekünk,
nincs meg a varázsige, elfelejtetted a szót,
el a szót, a szót, a hangok ez egyszer
nem kuszaságba szakadtak, de kulccsá tömörültek,
s te kiejted kezedből! Ki a hiú tekervényekből!
Mert csak az új lét kellett, fúrtad a légbe magad csak,
fúrtad az égbe, a nap közelébe, feszült idegekkel,
mit sem hajtva a mélyre alattad.
Méterekre, egyensúlyra, fontolásra.
S most – vissza a szobába; ugyanott vagy,
megcsomósodva, mészlerakódás, mozdulatlan:
minden mozdulatok koreográfiája agyadban!
Ó elhiszem, szétterítenél egy szólamokra bontott
dallamot a zenekaron, vonatra lendülnél,
szerelmet, gondolatforgót kavarnál magad köré,
de most szög vagy, csomó, tárgy, metszéspont, hálószem.
Darab. Egy darabnyi hely. Nincs távlatod,
nem látsz rá úgy a létre, hogy ne kéne pirulnod
szavak előtt, mint szépség, mint eleváció.
Mint indulás, mint keresés, mint egybefogás.
Szegként is aludhatsz. Emlékszel, tudod.

Bárdos László
Egyhelyben
"...az igazat mondd, ne csak a valódit" JA


Nevess, nevessünk, mintha ez a játék
ezer évig tarthatna, pedig tudjuk,
már minden újabb nap ajándék.
Ne gondolj rá, de eljön majd a napjuk
a könnyeknek, a hörgő kábulatnak,
ha nem tudunk örülni jó falatnak,
ha összeszűkül torkunk és az égre
sem tudunk nézni, mert mindennek vége.

Most csak nevess, mintha nem lenne vége,
s tervezhetnénk még tíz, húsz, ezer évre.
Töltsd fel a hűtőt, a hús akciós!
Mind elfogyasztod? Nem vagy földi jós!
Azért csak halmozd, gyűjts akár a pók
a hálóban a kábult legyeket,
miket szűkös időben megehet.
Csak gyűjtsd a milliónyi ötletet,
mit nem írtál le, de még majd lehet...

Nevess, nevessünk és  titkoljuk el,
hogy nem hiszek már és te sem hiszel.
Az asztal körül ülve álmodunk,
jövőre együtt, újra itt fogunk
találkozni s ne mondd ki te, (se más),
hogy nem segít már semmi öncsalás:
Ez az utolsó felvonás!


Kamarás Klára
Utolsó felvonás.
Fejenagynak széles tenyerét nem
lepi kapanyél miatt a hólyag:
bérbúsulást vállal - temetésen,
hisz oly nagy a feje, mint a lónak.
Csepü Palkó (Mit? Csepü Pál elvtárs!)
nagyüzemi abrakoltatásnak
vámszedője már s reméli folyvást,
hogy retorikából doktorálhat.
De hová lett a lágyszívű kántor?
Karrierje megérdemel egy szót:
hakni-trupphoz bonvivánnak állt, hol
partnernője - szemérmetes Erzsók!
És Bagarja, a béke barátja?
Jó fizetést kap a békeharcért,
delegálták kilenc bizottságba
képviselni a köznépi arcélt.
Az amazon-természetű Márta
szelíd szavú anyagerleként búg ...
Rozsdás lett a helység kalapácsa
(és - fájdalom - a sarlója szintúgy.)

(1978)

Baranyi Ferenc
Helyzetkép a helységről
Sárrá töpped a hó.
(A kora-téli hideg
elborít.) Nem lágy takaró.
Barna fák az alkonyi égen
estét rajzolnak. A düh sötéten
villan néhány megmaradt levélen.
Élnének még. Száruk libegve-kapkodva
az álmodni készülő ághoz tapadna, de rohamra
kél az északi szél. Sodorja
az ágról a fáradt levelet;
sárban fekszik a nyár-éjek fodra.
Így szállong az idő is ébredő tudatunkban.
Kapnánk mi is kapaszkodó után,
lázasan szárnyal agyunkban
az értelem és érzés. Szorítanánk markunkba,
így ejtve foglyul a végtelent.
A Földön köszöntenénk az idegent
jó szóval, bársonyos, meleg mosollyal,
hogy boldognak lássa, ami emberi,
míg odakünn a kora-tél szelét felfogja
a hideggel dacoló, töretlen tengeri.


Millei Ilona
November
Egy könnycsepp útja végig az arcomon
leghosszabb út, mit a lélek és a szív
együtt megtehet.

Az öreg kéznek egy várt simogatás,
amit haldokló emlékek vezetnek,
nem hoz már varázst.

Alvó szerelem sem ébred már benne
lángoló vággyá, mert nem tud szeretni
ahogy kellene. 

Sorstragédia, komikum az egész,
hisz nem fogja fel az ész, amit a szív
még szeretni kész!

Mit ér a gyönyör, ha kudarc az ára,
vagy az öröm, ha lelki fájdalom jár
vele százszámra.


Németh Tibor
Keserves út
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Zsengellér, a költő, író, újságíró, keresztrejtvény szerkesztő és esszéista ott állt a lépcső alján és a vállát söprő ősz haját lengetve motyogta:
– Nem hiszem el. Nem hiszem el, doktor Kovács Alfréd, közös képviselő úr, hogy te, akit a mai napig a barátomnak hittelek, rongyos kétszázezer forintos közös költség tartozásért képes vagy rám uszítani a végrehajtókat.
– No, de…– lépett lejjebb a lépcsőn a másik. – Tudod, hogy nem én… a lakótársak megszavazták, nekem muszáj…
– Megszavazták? Leszarom a szavazatukat, meg a te muszájodat is! Megmondtam, hogy kifizetem, mihelyt megkapom a honoráriumomat. A gázt, meg a villanyt is kifizettem, nem?
– Kifizetted, kifizetted, de mikor? Itt állt a szerelő az ajtó előtt a franciakulccsal, hogy elzárja a főcsapot. Harminchat lakónak se fűtése, se főzési lehetősége…
– Tudom, és sajnálom, de az én munkám nem olyan, hogy hoci – nesze, vagy leülöm a nyolc órámat, aztán fizetnek. Tehetek én arról, hogy megvonták a laptól az állami támogatást és hónapok óta nem fizetik ki a pénzemet?
                                                                        Tovább>>>
T.Ágoston László
A kutyasétáltató
A hegyek még zöldek messzirül,
fejbúbjukon ködsapka ül,
de hiába lepleznék, elszállt a nyár;
sárgul a levelek szegélye már.
A kis tisztáson riadt a csend,
az Elmúlás Hercege erre ment.
Nyomában dermedt hallgatás,
csepegő víz könny, semmi más.

De egy könnyelmű kismadár
a száradó hársnak ágára száll!
Egy buta kis trillát elfütyül,
aztán a szomszéd ágcsúcsra ül,
és ott az a lepke nem menekül!
Begyében az ízes eleséggel
találkozik most a feleséggel,
és a madár pár tovarepül.

Avar alatt egy gomba nő.
Gombák közt lehetne bomba nő,
vagy köztük a szex másként van talán?
Lám mi mindent kínál egy délután!
Lábam elé pottyan egy szem dió,
bemondhatta a mókus-rádió,
mert a kis vörös máris megjelent
én lent nézelődök, ő meg odafent.

Tapintatosan odébb megyek.
hogy útba nehogy már én legyek.
ki ha teheti, a légynek se árt…
lám, a mókus meg pont erre várt.
Praclijában a diót már fel is törte,
„betolakodóval”; véget ért a csörte,
és most boldogan a napra kiül…
A hegyek még zöldek messzirül.

Kajuk Gyula
Őszi miniatűrök
Koszorút fon az ősz
sárga, bíbor, barna,
színű levelekből,
mintha nem akarna
semmilyen más jelet
hagyni maga után
- csupán csak szöszmötöl,
széllel szuszog. Sután
szétszórt avarba fúl
az őrködő remény,
hol halottaimat
rejti márványkemény,
ködlelkű árny kísér,
suhanó fájdalom
gyötör, és nem vár más,
csak fagyos sírhalom.

2010-10-14
Ligeti Éva
Koszorút fon az ősz
Keglovich T. Milán
Apa
Emlékeimben élni fog, amíg világ a világ
Ő volt a szilárd fatörzs, én a törékeny ág
Tőle erednek, nemes eszmék, gondolatok
De én már neki, soha semmit nem adhatok
Magasból le ne essek, óvó kezet nyújtott alám
Az én egykoron volt, aranyszívű apám

Feldereng ma is, katona volt, erényes és tiszta
Nem csak holmi szürkeség, nevenincs statiszta
Álmaimban tisztán látom, nincsen rá példa
Hogy ne sírna fel lelkem, egyetlen hagyatéka
Meg nem nyugvó, becsületes - így mesélte anyám -
Ilyen volt az én bátor, honvédő apám

Bár csak több időnk lett volna, nem csak hónapok
Remélni tudom, hogy fentről tőle majd erőt kapok
Felettem elszáll az idő, gyenge és öreg, egyre megy
De Ő, fiatal, erős, hiszen sosem volt negyvenegy
S majd egykoron egy agg ember ül székében sután
És Ő egy képről néz le rám, az én örökifjú apám


Andai György
Ferihegy
Még ünnep csüng a fáradt Krisztuson,
még gyűrött a gyászolók szeme,
kullogunk a kálvária-úton,
mi, kiknek volt, s nem volt gyermeke.

Hervadoznak hulló krizantémok,
koszorúkba rejtik a ködöt,
botorkálunk, akár két vakondok,
kopott, kihalt sírhantok között. 

Karácsonyig csöndes a temető,
minden gyertya gyökeret ereszt,
hang nélkül fáj, sír a csontvázmező,
s Krisztusnál is rozsdás a kereszt. 

Péter Erika
Mindenszentek után
Good Day !
szól be a szomszéd
gyalogkakukk szalad az ablakomra
az első ismerős
aztán arcok fények árnyak
légüres atombuborékok
pamacsok párnák bárányok
fán a sok kis ág oly szerteágazó
felragyog az ég az élet körének forgása
vadon – az életet rejted mélyeden
Demeter Zsolt
Ébredés

A Gyalui havasokban barangolva

az én versem szabad,
nem kötik szótagszámok
és nem kötik rímképletek sem;
az én versem szabad,
mint tavaszi szélbe repített madár,
a havason;
minden elvétett szava
sebhely rajtam,
melyet csupán ezért,
én ki nem törölök,
melyet csupán ezért,
én ki nem felejtek,
így hát ég és tüzel,
alágyullad és fáj,
időm végezetéig,
és lehet azon is túl,
lehet még azon is túl
csontig hatoló fájdalommal,
emberi mértékkel nem fogható,
gyönyörű fájdalommal;
az én versem szabad,
de tisztelem a hexameterek őreit,
s a szonettek lovagjait,
a mértéktartókat,
kik kottafüzetből zongorázzák a szavakat,
akik a kozmoszt éneklik így
és minden évszázadot,
a verslábakkal dalolókat,
a szigorú sorokkal sorakozókat,
de az én versem nem ilyen;
az én versem sziklaszélre álló ember,
ég felé emelt, kitárt karokkal,
az én versem távolba néző gyermek szeme,
az én versem az ösztön homályos morzejele,
az én versem szabad,
azt foglárok nem tartják nyugton,
azt falak nem őrzik nyirkos hűvösükkel,
az fölröpül és iránya nem tudható,
mint tavaszi szélbe repített madár,
a havason.


Falevél leng, hull, s róla
hull üzenet:
ősz írta égbolt-csenddel
nekem, neked.

Fent az égbolt-csend kék még,
s szólnál:  -  Tavasz,
hűlni készülő őszben
szívben maradsz?

A fák összefogódznak.
Ösvény fut el.
A szív, pirost dobbantó,
még kitelel?

A fák egymásnak dőlnek,
elfogy az út,
s állsz a Végtelen szélén,
vagy így, vagy úgy,

míg kérdezel, ős-őszi
kérdést, s szokott
formákról visszavillan
pillanatod.

Köröttünk égő erdő:
ősz égeti,
hirtelen sárga, barna
fénnyel teli,

és telt tükörben ring el
mit vágysz, de nincs,  -
s kényszerít alkony-könnycsepp,
hogy rátekints.

Ez még ősz, de kilátszik
tél-váz maga:
vonalak feketén bús
varázslata.

Falevél leng, hull, s róla
hull üzenet:
távozó őszi égen
könnycsepp remeg,

könnycsepp remeg, s a Fényről
lemond a fény
szétömlő fénytelenség
fénytengerén,

ahogy a szó lemondott
arról: legyen
Szó, Jel, ahol már minden
lélektelen.

A szél ágakhoz hajlik.
Facsont zörög,
s lesik a holdat ordas
kis térközök.

Te is érzed,  -  és érted
gyűlő sötét
levél-árnyakkal hulló
üzenetét?

Te is érzed,  -  és érted:
az életen
miért győz könnycsepp-fénnyel
mi fénytelen?

Te is érzed,  -  és érted:
facsont zörög,
s miért szűkülnek össze
a térközök?

Te is érzed,  -  és érted:
csüggedt világ
keresi őszült őszben
volt-Csillagát?
      Az öreg tölgy, az erdőszéli,
      tudja, hogy közeleg a halál.
      Hiába öleli
      bohókásan a szél
      kérges és erős derekát.

      Vastag ágai közt
      incselkedve röpköd,
      suttogásától zizeg a lomb.
      Hol sír, hol meg nevet,
      akár egy kedves bolond.

      Az öreg tölgy érzi
      a játékos simítást,
      egy- egy ágát átengedi,
      a szél szédült táncát lejti,
      hangja elfojtott sikoltás.
 
      Elfárad végül a táncosléptű,
      kedvét szegi,
      hogy az öreg fa ellenáll.
      Búcsúzóul megöleli,
      és suhanva tovaszáll.

      A lomb alig moccan.
      Magában áll a fa.
      De az ágak emlékeznek
      régmúlt tavaszokra,
      tovatűnt nyarakra.
Lelkes Miklós
Falevél leng...
Csiki András
Felröpített madár
− Ennek az útnak a végén kellett volna spanyollovasokat fölállítanunk, a T34-esek ellen, de én már akkorra nemcsak a muszból de a ruszkiktól is leléptem. Polgár persze semmit nem értett az egészből, de akkortájt, tizenkét-tizenhárom évesen már elég nagyképű volt ahhoz, hogy tudatlanságát elárulja, különben is, figyelmét az út maga kötötte le, no meg az úticél főleg: a gyorsforgalmin téptek busszal Ferihegy felé, úgy 1960 körül.
A spanyollovasokra magyarázatot Jókainál lelt később: „Egy sajátszerű hadi találmányt próbáltak itt ki nagy sikerrel, spanyollovasokat: ezek olyan háromszögre alakított vasállványok, amiket akárhogyan fordítsanak, az egyik szegletük mindig szuronyszegezve áll előre.”
                                                                      Tovább>>>
Mészáros Márta
A tölgy és a szél
Click here to add text.
Deák János
festőművész
Nagybánya télen
Nagybánya télen Nagybánya télen Nagybánya télen
Nagybánya télen
Következő oldal>>>
Deák János: Felsőbánya I.
Andai György: Ferihegy
Baranyi Ferenc:
Helyzetkép a helységről
Bárdos László: Egyhelyben
Csiki András: Felröpített madár
Demeter Zsolt: Ébredés
Kajuk Gyula: Őszi miniatűrök
Kamarás Klára:
Utolsó felvonás.
Keglovich T. Milán: Apa
Lelkes Miklós: Falevél leng...
Ligeti Éva: Koszorút fon az ősz
Mészáros Márta:
A tölgy és a szél
Millei Ilona: November
Németh Tibor: Keserves út
Péter Erika:
Mindenszentek után
T.Ágoston László:
A kutyasétáltató

Andrassew Iván:
A szerelmes király
Bittner János: Büszkeség
Bodó Csiba Gizella: A talizmán
G. Ferenczy Hanna: A múzsához
Hegedűs Csaba: A dió
Kajuk Gyula: Utóljára szottyós
Köves József: Magányos cédrus
Lehoczki Károly:
Elgurult gyöngyök
Mándy Gábor: Temetőben
Mester Györgyi: Holtodiglan…
Sárközi László: Csikágó

Baka István: Ősz van az űrben
Balázs Gyula: Élő fáklya
Czégényi Nagy Erzsébet:
Ősz, veled
D. Nagy László: A tél küszőbén
Fetykó Judit: Elmúlás
Kamarás Klára:
egy sovány liba meg egy varrógép.
Kaskötő István:
Isten hozott, János!
Kő-Szabó Imre: A koszorú
Nógrádi Gábor: Gőgöm riaszt?
Ódor György: Idegenek
Végh Sándor: Mata
Vihar Béla: A tékozló

Tartalom
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
próza, versek
4. oldal
elfeledettek
5. oldal
klasszikusaink
6. oldal
gondolatok
Reichard Piroska
versek
Heltai Jenő
versek
Krémer Ferenc
A nemzet mitosza
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
“Olyan mélységbe süllyedtünk, ahol már az egyértelműt is megkérdőjelezi az intelligens ember.”
(George Orwell)